Sokszor úgy gondoljuk, ez a hely, ahol élünk, vagy talán inkább amikor, többé már nem jó. És most a jónak a régi jelentésére gondolok. Arra gondolok, hogy a férfiak többé nem engedik előre a nőket. Hogy nem nyitják ki a kocsik ajtaját, amikor be akarunk ülni, vagy, hogy a fiatalok nem adják át a helyüket az időseknek. Apróságok, mégis sokat számítanak.

Mivel én is a fiatalok közé tartozom, talán ez lenne a legjobb példa, hogy megmutassam, mire is gondolok pontosan.

Fél éve fejeztem be a gimnáziumot. Esztergomban jártam iskolába, egy viszonylag erősnek számító iskolába. De persze ez is csak attól függ, mihez viszonyítjuk. De most nem ez a téma.

Nap, mint nap ingáztam a suli és az otthonom között. A kettő olyan órányira lehetett egymástól, persze busszal. Sokszor megesett, hogy pénteken hét órám volt. Fizika, matek, és persze utolsónak egy tesi…

Hulla fáradtam mentünk ki a barátaimmal a buszmegállóba, hogy felszálljunk az egyik helyi járatra, hogy utána még egy órát buszozhassunk. Ez amúgy azt jelentette, hogy fél hétkor indultam el otthonról és délután négyre értem haza. Pénteken.

Szóval, most is előttem van a kép, hogy kint állunk a barátokkal, várjuk a buszt. Beszélgetünk, szidjuk a tanárokat, a sulit, kitárgyaljuk a pasikat, megbeszéljük, ki mit fog csinálni a hétvégén. Amiből aztán persze semmi nem lesz…

És akkor megjön a busz.

Ez a második megállója, és mivel nem csuklós, máris tele lesz. Nyáron a legszörnyűbb, ilyenkor inkább sétál az ember, még ha siet is, semmint, hogy 50 emberrel zsúfolódjon fel a buszra, ahol ülőhelyre nem is számíthat.

Szóval ott állunk a buszon, fáradtak vagyunk, le akarnánk ülni, de nem lehet. Mások is vannak ott. Többnyire idősek. Nem kérhetjük el a helyüket, ez természetes. Eszünkbe se jut. Így hát állunk. Azok után, hogy 45 percen keresztül rohantunk, másztunk, ugrottunk és csúszkáltunk, most egy fülledt, büdös buszon állhatunk. De mi még nem méltatlankodunk. Ó nem. Jó gyerekek vagyunk.

Húsz perc múlva valahogy levergődünk a buszról. Még egy tíz perc várakozás és máris indulunk tovább. Egy óra és otthon is leszünk. Végre.

Felszállunk a helyközire. Szerencsénk van, még akad pár hely. Sok diák közülünk le is ül. Pár megálló múlva azonban állhatnak is fel. Újra feltűnik pár idős néni. A nénik, nagy táskákkal megpakolva szállnak fel. Én állok, de a mellettem levő srác ül. Eszébe se jut átadni a helyét. Ezt fennhangon közli is barátjával így én is hallhatom, mit gondol erről.

Nem érti, miért kéne átadnia a helyét. Nem érti. Az öreg néni mit csinál egész nap, hogy ülnie kell? Hisz nem csinál semmit? Legfeljebb a kertben kapál, vagy a boltba sétál el tejért. Bezzeg ő! Ő iskolába van. Egész nap tanárok fárasztják értelmetlen dolgokkal. Ráadásul még ez a tesi is. Pénteken hetedik órába! Hogy gondolják azt, hogy egy ilyen nap után, ő át fogja adni a helyét valakinek, aki semmit nem csinál egész nap.

Na így gondolkodik egy mai tizenéves. Persze nem mind. Vannak, akik mindig átadják a helyüket. Akadnak még ilyen különcök, de egyre kevesebben vagyunk. Hogy miért? Ezért a felfogásért. És ez ismétlen Esztergomban volt. Egy viszonylag kis városban.

Második félévemet kezdtem most el az egyik budapesti főiskolán. Felköltöztem ide, szóval már csak hetente kétszer ingázom, bár már két és fél órát.

De persze itt is el kell jutnom az albérletemből az iskolába valahogy. Nincs messze, trolival röpke húsz perc, ha nagy a forgalom harminc. Nem vészes.

Viszont itt, még annyi tisztelet sincs, mint Esztergomban volt. Bár minden nap utazok valamilyen tömegközlekedéssel, könnyen meg tudom számolni, hányszor láttam, hogy tizenéves fiatal átadja a helyét. És ehhez elég az egyik kezem. Fél év alatt. Nem semmi, ugye?

Az igazat megvallva, mindig is egy rendes gyereknek tartottam magam, ahhoz képest, hogy én sem voltam egy angyal. Tényleg nem. De az időseket mindig is tiszteltem. És sosem értettem azokat, akik nem éreznek így. Hogy miért? Nem tudom. Egyszerűen nem akarom elfogadni, hogy valaki gonoszul bánjon egy hetvenéves idős hölggyel, csak azért mert, az illető mondjuk, gyorsabban fut. Ugyanígy utálom, ha gyerekeket bántanak. Vagy mondjuk állatokat. Az idős embereket, ha másért nem is, de legalább a koruk miatt tisztelni kell. Hisz annyi mindent megértek. Olyan sok szörnyűséget, és olyan szépségeket láthattak, amikre nekünk esélyünk sincs. És sokan lenézik őket, csak azért mert öregek.

Hogy miért beszélek ennyit az idős emberekről? És hogy egyáltalán miért kezdtem el írni ezt a valamit?

Nos azért, ami ma történt velem.

Épp hazafelé tartottam a suliból. Délutánra gyönyörű napsütés lett, egy felhő sincs már az égen. A Nap szép lassan nyugszik le, az ég halvány narancssárga már nyugaton.

A barátnőmmel előtte elmentünk vásárolgatni ezt-azt. Tejet, tésztát, ilyeneket. Szóval útban voltam hazafelé. Vállamon a válltáskámmal, kezemben a nehéz szatyorral álltam a trolin. Nem szoktam leülni, azért a negyed óráért szerintem felesleges.

Fülemben zene szólt, enélkül viszont nem szívesen megyek el itthonról. A trolin sokan vagyunk, de nem olyan vészes, el lehet férni. Az egyik megállóban egy öreg hölgy próbál felszállni. A troli ajtójába kapaszkodva húzza fel magát a járműre. Leül az mellettem levő üres székben. Én néha kifelé nézek az ablakon, néha pedig a helyes srácot lesem két méterre tőlem. A piros kalapos néni engem néz. Mikor én is ránézek, rám mosolyog.

Itt kezd érdekessé válni a történet.

Egyszer csak azt veszem észre a kezemben tartott zacskót valaki felemeli.

A néni az. A zenétől nem hallom mit mond, csak azt látom, hogy mutogatni kezd a térdére. Megfogja a táskát, és megint a térdére mutat. Tegyem oda nyugodtan, mondja, mikor kiveszem a fülhallgatókat. Mármint a lábára. Az én táskámat.

Mi a franc, mondom. Megpróbálom udvariasan elutasítani, de a néni hajthatatlan. Tegyem oda, mondja megint. Mosolyog. Felemeli a táskát és az ölébe teszi. Kezem még mindig a zacskó fülein, őszintén nem tudom, mit csináljak.

- Nem kell félni nem, veszek ki belőle semmit. – szól és még mindig rendületlenül mosolyog. Kellemetlen érzés fut át a szívemen. Hát ide jutottunk? Ennyire nem bízunk már egymásban? – gondolom magamban.

Elengedem a táskát, a néni pedig szorosan fogja, ki ne essen belőle semmi.

Őszinte leszek.

Teljesen össze voltam zavarodva. És, bár rosszul esik, hogy ezt mondom, nem bíztam a néniben. Miért is tettem volna. Hányszor hallottam, hogy zsebesek ellopták ennek meg ennek a tárcáját, telefonját. Már vagy milliószor.

Zavaromban még egyszer odanyúlok a táskáért, de aztán mégis hagyom a hölgy ölében. A helyes srác, akit az előbb néztem, most minket figyel. Úgy érzem, a buszon mindenki minket figyel. Megfordul a fejemben, hogy egy megállóval hamarabb szállok inkább le. Komolyan elgondolkozom rajta. De aztán…

A néni kedvesen folytatja.

- Nem szoktak ilyet csinálni, ugye? Nincs hozzászokva, hogy az emberek ilyet tegyenek.

A legőszintébben felelek.

- Hát nem. Nem igazán…

Hát igen, sajnálkozik a néni. Ilyen ez a Pest. Ő már 60 éve ingázik Pest és Nemtudommi között. A másik város nevét nem értettem.

Elkezd beszélni, én pedig hallgatom.

- Akartam lottót venni. De aztán mégsem. Pedig mondtam magamnak, hogy ne gyere. Amikor vettem fel a kalapom, mondtam magamnak, hogy ne gyere.

Hirtelen elvesztem a fonalat. Most mi is van? A néni talán látja értetlen arcom, gyorsan megmagyarázza a dolgot.

Orvosnál volt. A gond csak az, hogy a doki nem volt bent. Nem akart jönni, nem volt kedve, és a tükör előtt állva, amikor felvette a piros kalapot, azt mondta magának, ne menjen el az orvoshoz. Majd holnap. De ne ma.

De aztán nem hallgatott magára, és eljött. A rendelőben viszont közölték vele, hogy teljesen feleslegesen. A doktor ugyanis dokinál van.

- Akasztják a hóhért – szól nevetve.

Elmesélem neki, hogy a mamámmal is volt már ilyen. Mármint, hogy elment a dokihoz, és az nem volt ott. Közben újabb megálló. Itt már többen is le akarnak szállni és én a két széksor között állok. Tehát útban. Mikor gyorsan az ajtó elé lépek, hogy a nénik és gyerekek le tudjanak szállni, a piros kalapos hölgy csalódottan megkérdezi:

- Máris száll le?

Mondom neki, hogy nem, csak arrébb jöttem. Tovább beszélgetünk. A troli is halad tovább.

Közben egy férfi, aki egy méterre ül tőlünk, megkérdezi nem tudjuk-e melyik megállót hagytuk el most. Nem néz ránk. Legalábbis nem a szemünkben. A néni egyből részletes útleírást ad neki, melyik utcából jöttünk, merre megyünk. Mikor én is odafordulok, hogy megmondjam, pontosan melyik megállónál vagyunk, csak akkor veszem észre e fehér botot, amit a férfi a kezében tart. Mikor tisztázódik benne, merre vagyunk, megosztja ezt a mellette ülő csendes kisfiúval is. A néni kedvesen megkérdezi, tőlük meddig mennek. Kiderül, ugyanott szállnak le. Épp amikor a férfi meg akarna kérni, hogy szóljunk nekik, ha ott vannak, a néni már folytatja is: majd szólok, ha ott vagyunk, együtt megyünk úgyis. A férfi elmosolyodik és megköszöni.

Én pedig készülök a leszálláshoz.

Már én is mosolygok, őszinte melegség terjed szét bennem, miközben visszaveszem a táskát a hölgytől. Még egyszer rám mosolyog és így szól:

- Legyen nagyon szép napja!

Én hálálkodom egy kicsit, majd ugyanezt kívánom neki.

Miután leszálltam, és a troli is elindult, nézem a nénit, akinek egy kicsit sikerült szebbé tennie a világot. Egy egész kicsi aprósággal, és mégis. Nagyon jól esett ez a kis gesztus, örülök, hogy megismerhettem a Piros Kalapos Hölgyet.

Nézem Őt, hátha rám néz és integethetek neki. De nem, ő már a vak férfihez beszél.

Látom piros kalapját, ahogy távolodik a trolival.

Jó hogy a világ mégsem olyan rossz, mint hittem.

Zárszóul csak annyit, hogy a tanárom, pont mielőtt hazajöttem épp egy érdekes könyvről beszélt, amit még fiatalon olvasott. Egy sci-fi volt, arról, hogy fiatalok úgy döntenek, megölik az összes öreget. A tizenkét éves fiatalok végeznek minden idősebbel. Csak mert azok már öregek.

Ám egyszer csak a hat évesek fura szemmel kezdenek nézni a tizenkét évesekre.

A tanárom azt mondta ez a könyv utolsó mondata. Vagy valami ilyesmi.

Meg azt is, hogy a kor relatív fogalom.